Testo di 'Misanthropia' di Obsidian Shell

Fájdalom, keserû magány
Végtelen gyilkos homály
Kietlen poros úton jár
Egyszer majd önmagára talál

Két hegycsúcs közt a fellegvár
A sóhaj sem visszhangzik már
Vérzõ szív, és egy sápadt arc
Ez volt az utolsó... Harc!

Csillogó szempár, mi lelkembe néz
Két kósza könnycsepp, ennyi az egész

Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ...
(Vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár)
Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj
(Mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj)

Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég
(Ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék)
Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légy
Várnék még, de ennyi most már tényleg elég

Két hegycsúcs közt a fellegvár
A sóhaj sem visszhangzik már
Vérzõ szív, és egy sápadt arc
Ez volt az utolsó harc!

Zöld falevél, fújja a szél
Egymaga jár és kél
Száz kicsi dallam, száz üres szó
Mindig ugyanaz mégsem jó

Egy kopott téglafal
Vár volt talán, vagy csak õrzi a testet
Erdõ sötét árnyai
Védõ kart nyújtanak, átölelik a lelket

Kívül az ember, belül csak egy gyermek
Mindkettõ úgy tesz, mintha másik lenne
Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár
Hogy mire, az neki is talány...

Álmok szigetén, felhõk peremén
Ringó képek
Szállok sebesen, mégis kevesen
Érzik a véget
Õrök hadai, város falain
Fegyvert fognak
Kormos menedék, szálló lövedék
Nem léteznek...

Egyszarvúk és vámpírok közt
Csillogó réteken látom e
Tündérföldrõl szóló mesét még..
De ennyi elég!

Szív... Amit földhöz csaptak
Lét... Amit eltiportak
Dal... Ami nem szól többé már...

Vár... Ami összeomlott
Kép... Amit foltot hagy
Az érzés, mely messze száll...

Vég nélkül azt kérdem, miért?
Nincs szív, hát nincs veszteség
Kezdet a fájdalmas vég
Utolsó zord ölelés...